A Közel-Kelet a migrációs válság, valamint az Iszlám Állam előtt sem számított a világ legnyugodtabb térségének. Annyira nem, hogy hónapokon keresztül egy állam és annak egy társadalmi csoportja közötti harcokról szóltak a sajtóhírek: a török kontra kurd konfliktusról. A probléma a mai napig jelen van, ám sok más politikai, gazdasági és társadalmi probléma a háttérbe szorítja a követeléseket és törekvéseket. Amennyiben sikerül adekvát választ adni, megoldást találni a népvándorlásra (erről még később hosszabban értekezek), valamint az Iszlám Állam tevékenységét sikerül megállítani, akkor lehet, hogy a világ egy újabb háborúval fenyegető konfliktuson néz keresztül napjainkban?

Ha röviden akarnám bemutatni a kurd történelmet, egy szót használnék, amit Európában az elmúlt évek közbeszéde kiírt saját szókincséből: elnyomás. Az Ókor óta a kurdok különböző birodalmak fennhatósága alatt álltak, az első világháborúig az Oszmán Birodalom nyomta el őket, majd később hiába akartak önállóságot biztosítani számukra, azóta sem rendelkeznek szuverén jogokkal.  Területileg is rendkívül problematikus az elhelyezkedésük, hiszen négy, vagy inkább öt különböző állam területén élnek (Törökország, Szíria, Irak, Irán és Örményország). Mivel a kurdok jelentős része Törökország területén él, ezért tevékenységük ehhez az országhoz köti őket a legjobban. Többek közt itt alakult meg a Kurd Munkáspárt, a PKK, amit gerilla- és terrorszervezetnek nyilvánítottak több országban. Irak a vallásuk miatt nyomta el őket, csak úgy, mint Irán, valamint Szíriában a diktatúra szólt bele mindennapi életükbe, példának okáért a kurdok nem lehettek diplomások, köztisztviselők vagy a hadsereg tagjai tiszti rangban.

Mondanám, hogy gondoljunk bele, mi történik ezzel a népcsoporttal évszázadok óta, de nem tudjuk elképzelni. Ugyan hatalmas lelki sokk volt számunkra Trianon, és az elcsatolt területeken maradt magyarok elnyomása, de összehasonlítás képpen nekik még anyaországuk sincs, amihez kötődhetnének. Napjainkra már öt generáció nőtt fel a modern elnyomásban, aminek egyetlen célja, hogy eltűntesse a kurdokat, elvándorlás, asszimiláció vagy népirtás „segítségével”.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért nem lépnek fel ez ellen? Ennyire megszokták már a kialakult állapotot?

 Persze, kijelenthetjük, hogy megszokták, de okolhatjuk őket, hogy nem akarnak asszimilálódni? Példaként ott állhat előttünk saját történelmünk a határon túl élő magyarság tekintetében, vagy éppen speciális esetként a gyarmatbirodalmakból az anyaországokba áramló észak-afrikai lakosok sokasága, lásd Franciaország (sokszínű vallási, kulturális és építészeti berendezkedés, például több ezer minaret és imatemplom a nagyvárosokban).

Vizsgáljuk meg az elmúlt években kialakult helyzetet, picit más szemszögből, perspektívákból!

Törökország az Amerikai Egyesült Államok Szövetségese, aki a kurdok szövetségese. Ám Törökország nem engedhet meg magának egy létrejövő Kurdisztánt, éppen ezért gyakorlatilag katonai akciókat indít folyamatosan a szövetségesének szövetségesével szemben. Itt meg kell említenünk az Iszlám államot, ami mind a három féllel háborúzik. A Kurdok nagy része szunnita, ami megbonyolítja még egyszer a felállást, hiszen Irak és Irán síita vezetésű, de vannak zsidó és zoroasztriánus hívők is elenyésző számban. A térség következő nagy problémája a Szíriai polgárháború. Ahol az ellenzéki erők, a szíriai kurdok, az Iszlám Állam csapatai és a kormányerők harcolnak egymással, valamint egymás szövetségeseivel. Egy ilyen kiélezett, sokrétű helyzetben érkezünk meg a mai kurd állapotokhoz.

Most pedig jöhet a migránsválság. Európa e témában a minél hamarabbi rendezést tartja szem előtt, nem pedig a megfelelőt. Ezt lassan tényként jelenthetjük ki, hiszen nagyságrendileg több, az EU törekvéseit ostorozó és kritizáló írás jelent meg, mint amennyi megállapodás köttetett és tervezet született a különböző államfői egyeztetések alkalmával. Ahogy egyre inkább terelődött a figyelem erre a vidékre a török kurd konfliktus esetében mégis passzivitásba vonultak Nyugat-Európa vezetői. Felvetődik az emberben a kérdés, miért mondom ezt? Talán Európának sem célja hogy eszkalálódjon a helyzet? Egy dolog biztos, a kurdok sorsát nem kísérte akkora figyelem, mint most a menekültekét. Törökországban sorozatosak voltak a robbantások, katonai akciók és már-már polgárháborús állapotok uralkodtak az országban, de mivel Európának közvetlen köze nem volt ezekhez a dolgokhoz, így picit eltűntek a mindennapi események süllyesztőjében. Most hogy említést tettem az agyonaknázott tánctérről, vegyünk hozzá a kialakult helyzethez még egy többpólusú világot.

A kurdok helyzete nem csak a törökök és saját maguk miatt bonyolult. A geopolitikai akadályok mellett a világpolitika erőpályáin is érdeket kell érvényesíteniük, még ha ez most látszólag lehetetlennek is tűnik. A pici reményt leginkább a szíriai háború folytja el. Az oroszok a status quo-t megtartó békét akarnak Szíriába, mivel a politikai célok az Asszad rezsim mellett állnak: sok száz millió dolláros piac, befolyási övezet, Izrael közelsége, és Iránnal közrefogják Irakot. Amerikának ezzel szemben az ellenpólust éri meg támogatni, mivel ezzel számukra erősödne a befolyás a Közel-Keleten (Az elnökválasztás előtt félévvel pedig biztosan nem kezd komoly katonai konfliktusba). Ekkor lép az Európai Unió a színpadra, aki, mint korábban említettem, minél előbb meg akarja állítani a menekülthullámot. Egy szó, mint száz: a kurdok előtt nincs alternatíva a sikeres lépésre, de még ha lenne is, a kialakult világpolitikai helyzet ezt nem engedi kibontakozni.

A jövő viszonylag könnyedén összefoglalható. Fel nem szabadulhatnak, ha bármelyik országból kiharapnak egy darabot, akkor a másik három állam elsőszámú prioritása lesz eltaposni őket, a hatalmat pedig a PKK ragadná valószínű magához, hiszen a legerősebb politika erő jelenleg a kurdok között. Mivel rengeteg államban terrorszervezetnek kezelik ez a „pártot” épp ezért kinek lenne érdekében őket támogatni, miután az erős nyugati és keleti államok elsöpörték az Iszlám államot és túlléptek a migránskérdésen? Senkinek, sőt valószínűleg el sem fogadnák szuverenitásukat. Jó lenne optimistán gondolkodni kurd-kérdésben, hogy biztos elfogadják majd őket, amennyiben autonómiát kapnak bárkitől is, de ha meg is kapják ne felejtsük el, a közelükben ott lesz egy autoriter diktatúrával működő Törökország (ami többek között tagadja az Örmény népirtást, és több száz éve elnyomja magát a kurdokat is), egy Szíria, ahol próbálja beágyazni működését az Iszlám Állam, valamint egy Irak és egy Irán , amik a vallásuk miatt nem engedheti meg a szunniták még nagyobb térnyerését. Nem egyszerű ez a helyzet, de említésre méltó, mivel komoly veszélyzóna lehet és újabb puskaporos hordó a Közel-Keleten.

Egy dolgot remélek, hogy nem lesz hasonló a sorsa a kurdoknak, mint a tusziknak Ruandában. A kiutat egyelőre nem látom, főleg úgy, hogy egy militarizált kisebbségnek valószínűsíthető nem fogják megadni a szuverén követeléseit, pláne nem egy olyan helyen, ami úgy funkciónál, mint a 20. század balkánja. A sok kérdés között pedig itt egy utolsó, ami előrevetíthet egy újabb okfejtést: Vajon, megéri a centrális erőtérnek egy államot fent tartva izolálni a radikálisokat a sivatagban, hogy öt ellenséges nációval lövessék egymást, és lecsituljanak az indulatok az arab tavasz előtti állapotokra?

Mulató Máté